Egy Annaként, a sok közül, a 16 évemmel, most éppen valamiféle sötét hajszerkekezettel élem mindennapjaimat, kék szemmel tekintek a világra, ami szivárványszínű, szürkét csak néha látok, szerencsére még nem tudom, hogy milyen az a fekete. És itt van ez a hely, ami csak az enyém, itt én keverem a színeket.
>> anna >> blog >> chat >> be/ki
Isteni sugallatra érkeztem ide, haza, The Kooks, See the sun, régi szép idők... Gyerekek, mi az, hogy vasárnap 13 látogató volt itt, amikor már majdnem 3 hónapja nem is írtam ide?
Visszaolvastam egy csomó bejegyzést és levonva a következtetéseket, én egy depressziós picsa vagyok...de összevetve a wordpress-es blogomra írt posztokkal, talán változom, talán erősebb lettem. Pedig ma is kiakadhattam volna, sírhattam és őrjönghettem volna, kifordulhattam volna a padból a fáradtság miatt, kikaparhattam volna a szemét egyes embereknek, de most itt ülök a laptopom előtt és írok és elhatároztam, hogy úrihölgyként fogok ezentúl viselkedni (egy bizonyos szempontból) és van egy új jelmondatom is, amely így szól: don't bother, be unkind. Amilyen a mosdó, olyan a törölköző, én sem leszek kedves, aranyos kislány, és nem fogom engedni senkinek, hogy azt a kicsi önbizalmamat, amiért foggal-körömmel meg kellett küzdenem, el vegye tőlem egyetlen egy mondatával. Most ismét minden a változásról szól.
Tegnap este, amikor ide írtam, még nem gondoltam, hogy ilyen rossz a helyzet, de most már félek magamtól. Biztos kinevetnétek, de ma olyat csináltam, amit még soha. Egyszerűen nem volt erőm elmenni az iskolába. " Nem vagyok beteg, csak itthon szeretnék ma maradni " Jó, de majd akkor mondd el, hogy mi a baj." " Semmi, csak... fáradt vagyok." Szeretem az anyukámat. Ő tudja, hogy ha valami baj van, akkor én csak odamegyek és mondom, mondom, amíg egyszer csak a végére nem érek. De most valami olyan baj van, amit nem tudok szavakkal leírni. Akik közel állnak hozzám, azok tudják, hogy ha olyanom van, akkor be nem áll a szám, akik még közelebb, azok tudják, hogy mondjuk úgy, elég pontosan ki tudom fejezni a véleményemet, az érzéseimet, de mostanában nem megy, bennem marad a szó.
Olvastam, hogy úgy ismerhetjük meg az igazi vágyainkat, ha visszagondolunk életünk legrosszabb pillanataira. Én visszagondoltam, és elsírtam magam, amikor rámjött a felismerés. Nekem, az a leghőbb vágyam, hogy FOGADJANAK EL. Talán nem nagy dolog, nem mérhető pénzben, sem semmi másban, de én csak ezt szeretném.
7 hosszú napig bírtam, de már a hetedik nap is nagyon kétséges volt. Aztán a nyolcadik napon megtörtént.
Most hónapok után ott tartok, hogy megint nem jó semmi. Hiába látom magam kívülről kristálytisztán, pont emiatt lesz ezerszer rosszabb minden. Hiába figyelmeztetem magam, hogy ne kövesd el újból ugyanazt a hibát. De már meg is történt...
Nekem nem rá van szükségem, sőt ameddig nem vagyok képes megbirkózni azzal, ami a régmúltban történt, ameddig nem vagyok képes egy új fejezetet nyitni (mert van, amikor jófelé indul a cselekmény, de ez még mindig ugyanaz a fejezet), addig soha nem leszek képes bizonyos dolgokra. Saját magam legnagyobb ellensége vagyok. Annyival jobban tisztában vagyok magammal, mint mások, de egyszerűen nem tudok mit tenni.
Hétfőn történt bennem egy nagy változás, egyelőre nem tudom meddig fog tartani, de szeretném, ha minél tovább sikerülne kitartanom ebben az állapotban. Utálom a hétfőket, mint bárki más, és minden okom meg lett volna rá, hogy kiakadjak, sírjak egy kiadósat, Coldplay-t meg Christina Perri-t hallgassak, és megszólalt bennem valami, és azt mondta, hogy NEM, nem csinálhatod ezt. Az idézetek újra kikerültek a falra, és most rekordideje, már 2 napja kint vannak. Nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak érzem magam, pár ember körében szinte sziporkázom, élvezem a szavakat, amiket kimondok, élvezem, hogy ezek mind belőlem jönnek, élvezem, hogy néha bátrabb vagyok, és megteszek apró dolgokat, amiktől máskor talán félnék. Ja és ilyenkor nem vagyok annyira paranoiás.
Persze belül még nincs teljesen rend, talán soha nem is lesz, de próbálok uralkodni a káosz felett, és egy másik kellemes meglepetés, hogy egy bizonyos emberrel kapcsolatos gondolataimat annyira higgadtan kezelem, hogy legszívesebben letérdelnék saját magam elé, meghajolnék és azt hajtogatnám, hogy milyen bölcs vagy királyném. Nem mondtam, hogy normális vagyok, csak most jól érzem magam...
Tudjátok én egy olyan ember vagyok, aki mindent komolyan vesz és, aki az egész világ problémáit a vállára veszi a és a sajátjaként kezeli. Ezért szoktam elgondolkodni azon, hogy nekem biztosan pszichológusnak kell-e lennem? Lehet, hogy belepusztulnék, ha egész nap mások problémáit kellene hallgatnom, miközben a sajátjaimmal sem tudok mit kezdeni. Viszont ez az, amit csinálni szeretnék, nem hiszem, hogy lenne más, ami nekem való lenne.
Csütörtökön anyáék néztek egy filmet, ami J.K. Rowling életéről szól, és anya azt mondta, hogy én majd híres író leszek. Én erre csak annyit mondtam, hogy az nem ugyanaz, hogy valaki akar írnivagy hogy tud is. Igazából nem is tudom, hogy hogyan lyukadtam ki ide.
Tegnap este ismét bebizonysodott, hogy nem vagyok egészen normális. A vízilabda meccsel valahogy annyira betelt a pohár... hogy még mindig nem hevertem ki, sőt sokkal rosszabb, mint akkor volt. Egyszerűen minden csalódást, ami másokat ér, azt én példaként kezelem a saját életemhez, és emiatt vagyok most ennyire ki. A lányokat már meg sem merem ma nézni, mert nem lenne jó egy újabb csalódás. Persze szerencsére ez fordítva is így szokott lenni, hisz ezért nézek f1-et is, hogy a kis nyomorult életemben tudjak valaminek igazán örülni, miközben amúgy csodálatos életem van, csak nem tudom ezt észrevenni.
Nem jó, ha egyedül vagyok. Nagyon rossz hatással van rám, mert akkor elkezdek gondolkodni, és a fentihez hasonló dolgok jönnek elő belőlem... It doesn't mean I'm lonely when I'm alone...de ameddig ezt érzem, addig igen is ez van. Egyedül vagyok.
Ha valaminek vége szakad, akkor elkezdődik egy új, egy még szarabb valami. Persze csak, ha szerencsénk van.
Közel egy év kellett, hogy kiheverjem a plátóiszerelmemet, K-t. A hétfői "találkozásunk" volt a próba és átmentem, levizsgáztam, túllendültem, hero vagyok. Komolyan nem érdekel már, és igazából próbáltam ezt tudatni itt a blogon is pár héttel ezelőtt, csak aztán az a poszt kicsit őrültség volt, ezért fél napig olvashattátok köbö, aztán megnyomtam a törlés gombot.
Az élet persze mindig újabb és újabb kihívásokat állít elénk, így én sem unatkozom. Azt hittem, hogy rengeteget tanultam az esetből K-val, de pár hete rá kell jönnöm, hogy ez csak elvileg van így, gyakorlatilag meg úgy van, hogy előről kezdek mindent. Ugyanazok a szintek, történések, pillanatok, csalódások, szeretet, utálat, minden játszik. És persze a csíkok... érzem, hogy egész életemben üldözni fognak...
Ma előjött egy régebbi álmom, csak kicsit más formában. Nem láttam az arcát a személynek, de valakihez odabújtam miközben ő a vázlatfüzetemet! nézte és beszélgettünk, és mosolyogtam és csak bújtam hozzá. Ez igazából így az egész napomra rányomta a bélyeget, mert annyira valóságos volt az egész, annyira szabad és boldog érzés volt ez az álom, aztán amikor felkeltem, akkor rájöttem, hogy ez közel sincs így. Szegény Anna...már megint bediliztél, mert vársz valakire, most különösen szükséged lenne rá, de nem jön. Lehet, hogy ott van valahol, csak nem indul el feléd. De miért nem?
Viszont van terápiám, a barátaim. Ők nem engedik, hogy semmi "komolyra" gondoljak, amikor velük vagyok. : )
Miért akkor zaklat mindenki, amikor egyedül akarok lenni? Akkor miért nem amikor szükségem lenne valakire? Vagy igazából ilyenkor méginkább szükségem van valakire, csak bekapcsol az örökeffektem, hogy engem nem szerethet úgy senki, és el akarok mindenkit taszítani?
Azt hiszem, hogy ezentúl majd minden szép lesz, bebeszélem magamnak, hogy tenni fogok róla, hogy így lene, kiragaszgatom a hülye idézeteimet az egyik este, egy napra rá pedig már össze akarom őket tépni, mert nem hiszek bennük.
Nem vagyok benne biztos, hogy én valóban olyan ember lennék, aki soha nem adja fel.
Remélem nektek is van egy olyan személy az életetekben, akit egyszerre utáltok és szerettek. (Félreértés ne essék, most nem szerelemre gondolok.) Egy olyan személy, aki teljesen olyan, mint ti, de közben pedig teljesen az ellentétetek is. Tudtok vele sírni, de tudtok vele nevetni. Egy olyan ember, akit sokszor megölelnétek, megpuszilnátok, megsimogatnátok a fejét és azt mondanátok neki, hogy "semmi baj, ezután majd minden jobb lesz", de olyan is előfordul amikor pofonvágnátok, mert megérdemli. Akivel egyszerre értetek mindenben egyet, és egyszerre különbözik a véleményetek. Egy olyan ember, akit soha nem tudtok és nem is akartok feledni, és akire igazán soha nem tudtok haragudni. Akihez néha még ti magatok sem tudjátok, hogy milyen emberfeletti erő köt, de az az erő ott van életetek minden pillantában. És remélem mindketten tudjátok ezt, bár véleményem szerint az ilyen dolgok egy UTOLSÓ pillanatban szoktak előtörni, amikor rájöttök, hogy el fogjátok egymást veszíteni. Pedig ilyen nincs is, az a szál örökké megmarad, az kitörölhetetlen.
"Nem tudom mi volt rosszabb ma a buszon, a folyamatosan engem bámuló perverz állat feje vagy a két romacsávó akik a telefonom márkáját elemezgették. Csak mondanám úgy mindenkinek, hogy attól mert zenét hallgatok még nem vagyok süket. Bár nekik tökmindegy a füled hallatára képesek szétoltani, nem törődnek vele. Vannak emberek, és itt komolyan minden emberre értem, nem csak a kisebbségre, akik olyanok, mint a kutyák vagy bármilyen állatok, egyszerűen megérzik, ha félsz tőlük és annál rosszabb minden.
Bömböltettem a zenét a fülemben, próbáltam egy pontra meredni, de abban a 40 percben ameddig hazaértem egyszerűen nem volt nyugtom. Félek az emberektől. És most egyszerűen nem találom sehol a helyem. Én eddig komolyan ne utáltam iskolába járni. A tanulás meg van szokva, szerencsére elég könnyen tanulok, megjegyzek dolgokat, majdnem kitűnő leszek félévkor, ezzel nincsen gond. Egyszerűen csak félek attól a sok embertől, sajnos néha azoktól is, akik amúgy közel állnak hozzám. Itthon minden más, én vagyok a család bohóca, itt nem érzem, hogy bárki el akarna nyomni.
Félig mindig álomvilágban élek, már megszoktam, csak mikor az egész agyamat átvaszi ez az egész és aludni sem hagy, akkor már nem tudom mit tegyek. Rá kéne jönnöm, hogy a valóság is lehet olyan szép, mint ami csak bennem belül játszódik le, de ez nem igaz. NIncs így. Mindenemet odaadnám egy kis bátorságért, önbizalomért, mostanában már újra zavar a kinézetem és minden."
Amúgy nem tudom ezt is minek kellett ide feltennem. Biztos feltűnési viszketegségem van. Azért egészségetekre...
AJÁNLOM AZ OLDALT
